Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1995. december, VI. évfolyam, 12. szám »


Mit eszik az erdélyi írónő

Mit eszik az erdélyi írónő?
Természetesen székely lakodalmi tyúklevest, a hozzávalókat és az elkészítési módját természetesen Kövi Pál: Erdélyi lakoma (Kriterion Könyvkiadó, 1980) című könyvének 70. oldalán találja meg, bár az is könnyen meglehet, hogy nagyanyja falusi székely asszony volt, akitől elleshette a tyúkhúslevesfőzés titkát, bár ez a mai helyzet ismeretében egyre kevésbé valószínű.

Hozzávalók:

 

1 tyúk

2 tojás

2 petrezselyemgyökér

20 dkg liszt

1/2 kg murok

10 dkg gomba

1 kisebb zeller

1 karalábé

12 fej vöröshagyma

15 szál zöldpetrezselyem

só, bors

zöldborsó

Készítési módja
A megtisztított és jól megmosott, feldarabolt tyúkot hidegvízben főni tesszük. Ha felforrt, habját leszedjük, megsózzuk, a hagymát és a fűszereket vászonzacskóba kötve belehelyezzük a levesbe.
A zöldséget hasáb alakúra vágjuk, majd a felfövéstől számított 30 perc múlva beletesszük a levesbe.
A tyúkot lassú, egyenletes tűzön puhára főzzük, majd a szeletekre vágott fehér gombát, zöldborsót belehelyezzük, és együtt főzzük.
Leszűrjük, s ebben a lében főzzük ki a kockára vagy hosszúra vágott, 2 tojásból és 20 dkg lisztből gyúrt laskát.
Tálalás előtt a feldarabolt tyúkot, zöldségfélét tálba helyezzük. A levesnek aranysárgának és áttetszőnek kell lennie. A tetejét vágott zöldpetrezselyemmel hintjük meg.
Megjegyzés
Sok helyen petrezselyem helyett borsót vagy fehérpaszulyt használnak, vagy a gombával együtt zölborsót is főznek a levesbe.
A régi székely konyha szerint a levest gyömbérrel vagy sáfránnyal kell fűszerezni.
Miután az erdélyi írónő többször is átolvasta a receptet, döntenie, azaz választania kellett a valóság és a fikció között. Ha a valóságot választja, akkor... (és bal keze ujjain sorjázni kezdte a mozzanatokat) bevásárlószatyor, pénztárca, piac, kofa, tyúk, ebéd négy személyre, mosogatás egyedül. Ha a fikciót választja (most a másik kezét használta a felsorolásra): kávé, cigaretta, papír, írógép. „Történet egy sárga lábú tyúkról” két részben. Hideg ebéddel.
 
Történet egy sárga lábú tyúkról
(Vázlat)
I. rész (valószínű események, dokumentumok)
„Köröztetik egy nagy fejű, sárga lábú tyúk, amely magát a népszámláláskor be nem jelentette, s tartózkodása ismeretlen. Aki a nevezett nagy fejű tyúkot kézre keríti, vagy nekünk bejelenti, 10 frt jutalomban s egy tál tyúklevesben fog részesülni, s neve az utókor számára jegyzőkönyvben is meg fog örökíttetni.” (Nagykároly és Vidéke, 1895. december 12.)
A falusi tyúkhúsleves azért sárga, mert a parasztasszonyok a levesbe belefőzik a tyúkok lábát is. A tyúklábakat borító bőr pikkelyes szerkezetű, s olyan sárga pigmenteket tartalmaz, amelyeket felold a forró víz, egyszerűen kilúgozza belőle a sárga színű anyagot, s helyette a főtt tyúklábon kocsonyás, értéktelen ragadós anyag marad vissza, melyet evés közben élvezettel lehet szopogatni, cuppogtatni, még ha kezünk és szánk ragadóssá válik is. Ezt nevezi gyermekkorunkban szülőanyánk, felnőtt korunkban pedig élettársunk malackodásnak. Egyébként nem mindenkinek van gusztusa tyúklábat szopogatni, köztudott, hogy a tyúk a szemétben kapirgál, felkeresi a trágyadombot, és a lábával szabályosan megdolgozza azt, azaz minden oldalról körbekapirgálja. Ettől a kapirgálástól edződik meg a tyúk lába, így alakulhatott az egykori érzékeny lábbőr ellenálló szarulemezzé, amelyet a szemétdomb érdes és éles tárgyai sem sértenek fel egykönnyen. A laikusok szerint ebből az következne, hogy minél többet kapirgál egy tyúk, annál vastagabb lesz a bőr a lábán, következésképpen sárgább lesz a belőle készült tyúkhúsleves is. Ámde az igazi vidéki gourmand tudja azt, hogy a tyúk lába a szemes kukoricától sárgul meg, és minél öregebb a tyúk, annál sárgább a lába és a levese.
Ezek után az erdélyi írónő is szívesen elcsemegézne a sárga tyúklábon, ámde a kereskedelemben csak fehér tyúklábat lehet kapni. Ez nálunk a legolcsóbb húsáru, és éppen az írónő honoráriumához szabták, és mivel a városi tyúk nem kapirgál szemétdombon, az írónő tyúkhúslevese is olyan színtelen, mint a csirketáp. Holott az állami tyúknak kétszer akkora kapirgálója van, mint a parasztember tyúkjának, de mivel színtelen, fele annyit sem ér, legalábbis a tyúkhúsleves szempontjából.
II. rész (fiktív események, mítoszok)
Mintha semmi jobb dolga nem volna, egy nagy fejű, sárga lábú tyúk kapirgálni kezdett valahol Erdélyben. Bolygónk Észak-Dél tengelyével párhuzamosan, belülről kifelé ható oldalirányú mozdulatokkal kaparja a világ szemetét. Időnként maga alá néz, és ha kukacot vagy bogarat talál, hirtelen mozdulattal bekapja, majd önfeledt kárálásba kezd. Csodálatosan összedolgoznak a karmok a csőrrel, de amúgy is harmónia árad a sárga lábú tyúk egész testéből, mintha a pihepuha kozmikus lény földet, eget és tengert szülő mitologikus világtojást készülne megtojni. De mintha minden mindegy lenne, a tyúk hirtelen 180 fokos fordulatot tesz, és rááll a Kelet-Nyugat tengelyre. Később Gábriel arkangyal jelenik meg kezében glóriával, és ezt a sárga lábú tyúk nyakába akasztja, közben valaki valahol rázendít egy himnuszra.
*
Az erdélyi magyar írónőnek hirtelen az „éhes disznó makkal álmodik”-szerű közmondások jutottak eszébe, ezen elmosolyodott, majd vette a bevásárló szatyrot, a pénztárcát és elment a piacra.
VÉGH BALÁZS


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék